Erre készültem hetek óta gondolatban, aztán 2 hete gyakorlatban is. 
Izgultam, vártam, reméltem. És megtörtént. Az első babaúszásunk! Danával egy idő után igazi élvezet volt, örömteli apás játék. Biztonságos vízben mozgás, majd nyáron jó időtöltés, és igazi ebihal lett a lányomból. A fiamnak is remélem örömteli percek lesznek.
Már előző éjjel "készülődtem": úgy beállítani a szoptatási időt, az álometetést, hogy a másnapi kelést pozitívan befolyásolja. Mintha azt lehetne. Lehet túlságosan Arzén vagyok, ahogy a homeopathám fogalmazott... :-). Szeretem előre megtervezni a dolgokat, látni, tudni, mi lesz, hogy lesz. Készülni rá. Csak a bökkenő az, hogy egy kisbabánál ezt nem lehet kiszámítani. Lehet tervezni, irányítani, reménykedni, imádkozni, sok egyebet. Még talán tervezni is. De a végső szót ő hozza meg, az ő igényei, fáradtsága, alvása, evése, jó kedve. Szóval ez befolyásol mindent. Hát így néztünk neki a múlt szombati első alkalomnak.
A vizet már előre hűteni kellett. Elbúcsúztunk a jó meleg 37 °C foktól, és kezdtünk lejjebb "hűlni": 36, 35, 34, 33. Na kb. ennyit bírok: a 32 már igen hűvös. És jött a fejtető locsolgatása vezényszóra. Ahogy a víz lefolyik a kicsi baba arcán, bezár, nem vesz levegőt. Ha az ember nem tudná, hogy ez a búvár reflex, azt gondolnám, épp megfullad... elég rémes látvány, de meg lehet szokni, és nem is mindig sír, van mikor alig veszi észre, szinte... szinte. És ez megy minden nap: nagy kád, kis víz, langyosabb víz, locsolás, majd fürdés.
És eljött a szombat. Hajnaltól készültünk az időzítéssel. Felírtam, mikor kell ahhoz egyen, hogy lehetőséget adjunk a lehetőség szerinti jó kedélyállapotra: 1 órával előtte egyen, aludjon mielőtt odaérünk!
Szerencsére jött a lányom velünk, ez óriási segítség volt. A maga 12 évével olyan talpraesett, okos meglátásai, praktikus megoldásai vannak, mint egy igazi társnak. És segített: öltöztetette a babát míg én öltöztem, majd segített a zuhanyozás alatt fogni Pétert. Ez ugyanis sarkalatos pont: nekem le kell zuhanyozni, de a gyerek ettől fél, hogy oldjam meg? Szóval most sikerült, lubickolunk a szélén: torna... eddig oké, a láblógatás ment. Mivel nem tudom ki az oktató, minden dirigáló személynek oda akartam adni a bérletünk... jót mosolyogtak. A többi szülőt néztem, kik vannak egyedül, hogyan oldják meg, de a kezdők közt egyedül voltunk.
Aztán végre jött Feri bácsi, az oktató. Itt kell megjegyezzem, hogy heteket töltöttem el, míg kerestem az alkalmas helyet. Mert vagy az a gond, hogy szimpatikus az oktató, de messze van. Vagy közel van a hely, de baromi drága, vagy pont az alvásidőre esik az óra. És végül a Camponánál lévőre esett a választás. Itt elég régi a gyakorlat, nem olyan szabadelvű, mint a Kalovics program az egy köpésre lévő Rubin hotelben, viszont kétszer olyan régóta csinálják, és fele annyiba kerül, ráadásul szombaton van, így Dana is velünk tud időnként jönni. Valamint megválaszthatom az órát, mikor a gyerekemnek épp alkalmas.
Visszatérve, bent vagyunk a vízben, Feri bácsi magyaráz, hosszan, hosszan, hosszan. Iszom a szavait, minden mondat lényeges. Sajnos közben a melleim bámulja, mert azok a szoptatás alatt egy kissé megnőttek, de hát elég nehéz elbújnom, miután a gyerekhez derékben le kell hajoljak pl. a háton való lebegtetés közben. Szóval tűrnöm kell a tekintetét, mintha mi sem történt volna. Egyébként hasznos dolgokat mond. Triviális, de alapvető dolgokat. Attól kezdve, hogy alaposan törüljük meg a gyerek fülét, kell a sapka, még melegben is. "Zsilipeljük" a gyereket, vagyis a hűvösebb előtérben várjunk egy kicsit, míg kihülünk, mert a benti melegből kiszaladni a hidegre veszélyes. Stb. stb. És közben elkezdődik az oktatás. Az első fejlocsolások. Izgulok. Sírni fog-e Péter. De nem!
Na jó, ezt már csináltuk otthon. De most jön az első merítés, igaz ezt még az oktató végzi. Vállról indítható bébi. Vezényszó, indul, merítés, vállra érkezik vissza a baba.
És Péter csinálja, egyetlen hang nélkül! Jaj, rögtön kipróbálnám, de ezt most nem lehet, majd jövő órán.
Aztán jön a magyarázat, háton lebegtetés, ennél biztos fog sírni, mondja Feri bácsi. Mert bizonytalan érzés, a nagy víz, csak a fej fogása.
De Péter ennél a gyakorlatnál sem sír!! Anyai szívem duzzad a büszkeségtől! Az én fiam! És én edzettem előre! Ezek szerint jól készítettem elő mindent!
Na, de az utolsó gyakorlat azért még nálam is kiverte a biztosítékot! Levinni a medence aljára, kezeimet szendvics módjára alatta, felette tartani, és elengedni! Jön fel a baba a víz felszínére! Hát ez nagyon nehéz lesz lelkileg. És itt már persze ő is sírt. Sikerült megnyugtatni. Mondja az edző, most jöhet a játék! Na, ja 25 perc egy ekkora gyereknek óriási idő. Dehogy jön játék, menekülünk ki a vízből. Majd, amikor már élvezi!
A lányommal még azt vártam, hogy itt majd megtanul úszni. És vártam, hogy de már mikor? De nem erről szól ez az egész "boldogság program". Hanem arról, hogy a szülő erősítse kapcsolatát a gyermekkel. Legyen jobb szülő. Bátorítsa önmagát a feladatok biztos végrehajtásával, és higgyen, bízzon a gyerekében, és akkor nem fog félni. Igazi vizi játék. Olyan keveset tudok értelmes játékot játszani a gyermekkel, amit én magam nem unok, vagy ami őt nem fárasztja. Ez egy olyan lesz. Később, emlékszem rá, alig lehetett kiszedni Danát a vízből, annyira szerette! És 1 évesen biztonságban volt a Balatonban is! Majd később a tengerben is, a szemét kinyitva nézelődött. Soha nem félt!
Mondja a gyerekorvosom, hogy de annyi bacilust visznek be a szülők, a gyerekek meg benyelik. Igaz. De én mégis reménykedem, hogy az együttjátszás öröme legyőzi az ellenlábasokat, és Péter is megszereti annyira, ahogy Dana, és még közelebb hoz bennünket egymáshoz. Bizalmat épít.
Legközelebb egyedül leszek, azzal is meg kell küzdenem!
De ez nem elég! Élvezni szeretném, sőt, a cél, hogy együtt örüljünk!
