Eredetileg a szülésre hoztam létre ezt a blogot. Aztán jött az ötlet, írjam tovább a "naplóm".
Mostanra valószínűleg minden barát, ismerős túllépett rajta, így végre írhatok magamnak. Mégis azzal a jóleső érzéssel, hogy mivel ez egy internetes médium, fiktív olvasóknak írok. De tulajdonképp saját magamnak. Könyvet írni nem lenne egyelőre bátorságom, de az írás mégis szükséglet, ha nem is öntök mindent szavakba, folyamatosan peregnek a gondolatok, állandó párbeszédet folytatok magammal (vagy egy belső hanggal, ki tudja). Szopi közben, sétálás közben folyamatos a belső dialógus, ömlenek a szavak, és mikor végre gép elé ülök, belefogalmazódik mindenféle gondolkodás nélkül. Papírra már nem tudnám vetni a gondolataim, túl gyorsak, és túl körülményes lenne.
Egy titkos vágyam (kütyük iránt mindig van) az iPod kihangosító mellett, egy 10"-os notebook, amivel kiülhetnék az erkélyre, és ott is írhatnék, olvashatnék, böngészhetnék. Minden laptop bolt előtt megállok, a Média Marktban mindig útba ejtem ezt a két sort: iPod, Notebook-ok. Remélem egyszer lesz! De addig még vár egy TV csere, egy autórádió, egy árnyékoló a teraszra.
Szeretem a reggeleket, amikor a kisfiam hagy egy kis időt, kiülök a teraszra, reggelizem, teázok, és olvasok. Ő addig bent nézelődik.
Mostanra Peti 8 hetes. 5010 gr, és kb. 60 cm (a védőnők máshogy mérnek mint a kórházban, így mire hazaértünk "összement", 57-ből 53 cm lett). A bőre már szép, ha nem iszom tejet, így nem iszom. Sajnos még nem jöttem rá, mi üti ki a popsiját, így időnként pöttyös. És a kaki állagát sem tudom összefüggésbe hozni azzal, amit eszem. Pedig már naplót írok. De egy napon belül is változik a színe az aranysárgától a zöldig. Pedig hétfőn megyünk homeopathiára, és addigra tudnom kellene az okát, és az összefüggéseket felismerni.
Etetés után 40-50 percet van ébren, ezt elnézegeti a járókában (nézegetőben, ahogy én hívom). Vagy a kiságya feletti forgókat figyeli. Aztán, ahogy kezd nyűgösködni, vagy ásitozni, lassan elviszem altatni. Az altatás még mindig sokszor sírva zajlik, sokszor egy alvási cikluson belül 3x kell újraaltatni, látszik, hogy még álmos, mégis keservesen sír, amivel 10-20 perc is eltelik. Ha nem megyek, és cipelem valahova, amit nagyon élvez, és azért majd minden nap 1x megesik.
Eddig egy reggeli őrjáratba sűrítettük az intézendőket, de most ekkor inkább alszom, ill. a teraszon altatom. De már előfordult, hogy képes elaludni időnként magától a nem mozgó babakocsiban is az erkélyen, ahol reggel altatom, vagy délután a kiságyban, ha előtte nem pörgött fel nagyon.
A (kb.) 10 órás +/- fél óra szopi után indulunk útnak a lakótelepre a régi jó nyikorgós babakocsival, amiben DAnát is ringattam, de közel sem sétáltam vele ennyit, mert nem volt hol, az utcánkban nem volt aszfaltút. A földúton meg kissé körülményes lett volna. Így vele nem mentem bevásárló körútra.
Petivel egyre hosszabakat megyek, hol magamra kötöm, hol tologatom. Ma lementünk a lakótelep aljáig. Ami odafele kényelmes séta, visszafelé, mert természetesen, ahogy leértünk a közértbe (most már SPAR-ba), felébredt. Visszafelé a tűző napon, felfelé tolva a tele kocsit, miközben a gyerekem már üvöltött 20 percen át, már nem volt olyan felemelő. Érdekes, hogy még így is nehezen tudott visszaaludni, miközben ringott a kocsi, én egy kezemmel simogattam, cumi be, cumi ki, derékig behajolva, közben tolva a kocsit. Kissé mókás látvány lehetett, attól eltekintve, hogy majd leszakadt a derekam. De mire felértem a lakótelep közepéig elaludt! Heuréka! Épp bepakoltam a cuccokat a lakásba, már hallom is, hogy lent a kocsiban, ahol addig hagytam a bejáratnál, amíg aludt, már üvölt. Remélem megszokja majd ezt is.
Átvittem a kiságyba aludni, és én is áttelepültem a dolgozóba, a leendő gyerekszobába. Itt alszik most már nappal, és éjjel is. Istenem, hogy szeretem ezt a szobát! Itt el tudnék lenni egész nap. A kanapén alszom, nem húzom ki, így több a hely. 70 cm-n húzom meg magam. Anyám kérdezi, hogy mikor megfordulnál, nem kényelmetlen? Hát, mivel éjszaka max. 5-6 órát alszom, azt is három részletben, így nem kerül sor a fordulóra. Alszom, mint egy zsák, akit agyonvertek, és úgy ébredek, ahogy lefeküdtem, mintha csak épp elaludtam volna egy pillanattal azelőtt.
A szoptatást jól bírja a mellem. Épp annyi a tej, amennyi kell. Peti nem egy túlsúlyos baba, 70-90 ml-t szopik most kb. Néha lemérem, abból derül ki. És hetente 150-170 grammot hízik. Viszont az etetési idő már 30-45 perc, éjszaka több, mert én is belealszom, így közben nem tudom ébren tartani. Időnként azt veszem észre, hogy már fél órája nem szopizik kb., és az ölemben alszik, én meg ülve. És hajnali 3 után már 2 óránként kel, mégha nem is éhes! Nem sír ilyenkor, csak nyöszörög. Ez rémes. Ilyenkor fél óra míg visszaaltatom, de fekve marad, csak közben persze kipurcanok, mert aludni ülve, pocakot simózva, cumit tömködve nem lehet. Reggel 1/4 7, 1/2 7 körül kel, na ekkorra már úgy nézek ki, mint Miss Zombi. Ha Dana nincs itt, megpróbálok visszaaludni, ami egy folyton gügyögő, nyöszörgő, horkantgató, nyafogó újszülött mellett nem egyszerű feladat. Ma odáig "fajult", hogy végül magamhoz vettem, és a keskeny kis ágyat megosztva vele, úgy aludtam el. Mert vagy totál kikészülök, ha nem alszom. Pedig már annyit leadtam belőle.
Olyan édes egyébként, és egyre szebb kisbaba! És már olyan sokat mosolyog és gügyög!
Így ni! :-) És kidugja a kis nyelvecskéjét, és gügyög hozzá. És "beszél" öáö, hát meg lehet zabálni! Belefúrom a nyakába magam, olyan jó puha a válla mélyedése, és a kis karja, lába, talpa!
Jó őt hurcolni, különböző hordozóimat felváltva probálgatom, egyik jobb mint a másik. Kis teste rám tapad, ott szuszog a hasamnál, a háta emelkedik ütemesen, érzem a kezemmel. Védett kis csomag, sokszor észre sem veszik, hogy baba van nálam. Ami azért furcsa, mert mi a fenének vinne az ember a hasán egy kendőcsomagot. Csak a vállam, a hátam szakad le tőle egy idő után, főleg, ha mind a két kezem tele csomagokkal.
Agyonpuszilgatom! Még jó, hogy hagyja magát... Hát nagy kínban lennék, ha nem így lenne! Ki vagyok éhezve az érintésre, mosolyra, kötődésre, szóval érzelmi sivatagban vagyok. Ez a kisbaba a megmentőm. Mert ő igazi ajándék, meglepetés az életemben!
-----
Az utolsó reménysugaram is elveszett, mikor a napokban, szerelmünk kezdetének 2. évfordulóján majdnem, "együtt töltött" gyönyörű, szenvedéllyel, és a távolság miatti szenvedéssel töltött egy év után, az apukája elküldte azt a bizonyos utolsó emailt:
"Oktoberben nem fogunk tudni talalkozni. Volt arrol szo, hogy megyek haza, de sajnos az elmarad. Az oktoberi szunetben nem megyunk haza egyaltalan....nem akarlak es nem is tudlak hitegetni. Ha lesz lehetosegem, es engeded, akkor meglatogatlak Benneteket minden alkalommal, amikor otthon vagyok. De tobbre nem latok jelenleg realis eselyt".
Érzelemmentes, tárgyilagos, reménytelen. Eddig az utolsó percig, egyedül még én hittem abban, hogy a kisbaba megszületése után erőt fog kapni, hogy harcoljon azért, ami minden apa szíve-joga, és hadd ne mondjam kötelessége, hogy lássa a fiát, ha nem is lehet minden nap, minden héten, vagy akár minden hónapban, de legalább kéthavonta meg lehet oldani. Minden helyzetre van megoldás! Enélkül csak egy vendég, jóismerős lesz a fia számára. Évente 3 alkalommal jönni... Elképesztő csalódás!
Pedig mindenki megmondta, hogy konfliktuskerülő, gyenge érzelmi alkat, ne várjak semmit. A rokonok, a barátok, a pszichológus, az asztrológus, MINDENKI! Csak én reménykedtem az utolsó percig, hogyha a baba megszületik, valami azért változik. Annyira mondta decemberben, hogy egy férfi a gyermeke születésekor válik apává, míg egy nő ahogy meglátja az ultrahangon a benne mozgó magzatot. És, hogy együtt a felelősség, hogy szeretetben felneveljük... Mégis egyedül maradtam.
Rá kellett jönnöm, hogy a Sors más tervet szánt nekünk. Olyan nehéz elhinni, hogy ez a nagy 30 éve kezdődött szerelem csak azért elevenedett fel újra az életemben, hogy fel tudjak tápászkodni a házasságom romjaiból, hogy újra nő lehessek, és be merjek vállalni egy kisbabát egy ilyen őrült helyzetben. Két hónapig győzködött! De végül beleéltem magam, hogy hátha csoda történik, és újra lesz egy kisbabám, és egy családom. Nem is igazán hittem benne. Pedig én kértem, könyörögtem ezért 10 éven át. Megkaptam, csak nem úgy, ahogy vártam.
Annyi nő járt hasonlóan, mint én, mégsem gondoltam, hogy velem is megtörténhet. Ő annyira jó apa, és hittem, a mi gyerekünknek is olyan jó apja lesz, mint az övéinek. De tévedtem..., nagyot, óriásit, végzeteset. Legszívesebben visszacsinálná az egészet, vajon meddig? A szerelemig, az igéretig, a kívánságig, vagy a találkozásig?
De, ahogy Elisabeth Gilbert könyvében: az Eat, Pray and Love-ban olvasom: "Ilyen az emberi élet, nincs egy kontrollcsoport, amelynek alapján megállapíthatnánk hogyan alakult volna az életünk, ha bármely tényezőjét megváltoztatjuk". Igen jó könyv egyébként, pont a mostani lelkiállapotomra reflektál.
Nem, tudom ennek így kellett lennie, csak mégis annyira nehéz elhinni, hogy én a felelősségteljes nő jártam így, és a gyermekemet apa nélkül kell neveljem, és elhagyott a férfi, akit annyira imádtam, és aki annyira szeretett. Aki szimbiózisban akart lenni velem folyton, minden pillanatban online összeköttetésben lenni, aki együtt lélegzett velem a nap minden percében. Aki azt mondta, vegetálás az élet nélkülem. Ez mentett fel a lelkiismeretfurdalás alól, hogy beleléptem egy család életébe. Ő talált meg, ő akart velem találkozni, ő vallott szerelmet, ő akart tőlem gyereket, ő mondta ki, hogy velem akar élni, addig el sem mertem hinni, mert azt hittem boldog a házasságában. Azt mondta boldogtalan lenne nélkülem, de utólag rájöttem, velem is az lenne. Önmarcangoló, önsorsrontó, folyton a múlton rágódó lénye nem képes meglépni az adott szituációban, amit az Élet tőle megkíván. Kivárja, majd lesz valahogy. Csak közben nem jön rá, hogy az Élet, ha helyettünk lép, nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk, és helyettünk döntenek mások. Hisz nem véletlenül kerültem az életébe/életükbe. Ahogy ő eszköz volt az enyémben, én is az övékben. Vajon miért? Hogy megrengessen addig kőkeménynek hitt elveit? Hogy megmutassam milyen az, mikor igazán szeret az ember, hogy milyen az igazi szerelem, és szenvedély, mikor vakon odadobna az ember minden józan gondolkodást, és észérvet? Én odadobtam, és fejest ugrottam egy helyzetbe, amiből egyelőre nem látom, hogy fogok kijutni. Bevállaltam, mikor megtudtam decemberben, egyedül kell vállalnom, mert ölni már nem lettem volna képes, és mert akkorra már nagyon vágytam a kisbaba után.
Sohasem hittem volna, de tényleg soha, hogy a fiáért nem lesz képes egy rendszeres látogatást kiharcolni. De későn derült ki számomra, hogy a gyeplőt nem ő tartja kézben, uralkodnak rajta, és sodródik a feleség, és az anyja közt. És ő szépen igába hajtja a fejét, és feláldozott engem, és a fiát az oltáron. Akik távol vannak, és akik szenvedését, életét nem látja. Behunyja szemét, és megszűnik a probléma.
Túl kell élnem, hogy én egy szálka vagyok valaki, vagy valakik szemében, egy örök problémaforrás, egy hiba, egy ballépés. Ahogy apám életében is az voltam, mikor megfogantam. Vagy apám feleségének a szemében egy életen át, ahogy apu mondta, irritáló (valóság). Vagy anyósom, aki a kákán is csomót keresett bennem, vagy a nagyanyám szemében, aki csalódott, mert elváltam. Vajon mikorra fog az önbecsülésem, önértékelésem helyreállni? És hogyan?
Eddig azt hittem, elég, ha fizikailag megküzdök mindennel egyedül. A napban van 3, 4x 30-40 perc, amikor ellátom magam, eszem, mosogatok, főzök, takarítok, mosok, teregetek, vasalok, hajat mosok, hajat szárítok, virágot locsolok, bevásárlok, és persze ellátom a lányom, könyvet csomagolok, beszélgetek, talpsimózok, lélekápolok, leckét átnézek, varrok, TV nézek Danával összebújva, videotékaázunk, "mozizunk", olvasok, számítógépezek, adminisztrálok, leveleket írkálok közműveknek, bankoknak, biztosítóknak, orvoshoz megyek, ügyintézek, és ezeket vagylagosan variálom, mikor melyik nap mire van idő. Hát persze alvásra nemigen jut...
De ügyesen beosztom, este még tornázunk is Petivel, ill. én tornázok DVD-re, a TV-ben Alexandra dirigál, Peti nézelődik, én meg a gyakorlatok közt puszilgatom, vagy emelgetem. A gyereknek is ezért muszáj a napirend, hogy ki tudjam előre számítani, mikor mire lesz időm. És időben oda kell érni mindenhova, szopi ide-vagy oda, nyűgös gyerektől függetlenül, mert Dana kibukna, ha rá nem jutna idő. Pl. balettbemutató, vagy évnyitó, vagy egy orvos. Már hajnalban meg kell tervezzem a napot előre, a szopikat úgy beállítani, fejben végiggondolni a teendőket, attól kezdve mit veszek fel, mit viszek magammal, hogyan jutok el oda (tömegközledek, vagy kocsi) egy szoptatás alatt pl., és aztán villámgyorsan cselekedni! Minden megoldható, de iszonyú összeszedettség, és optimalizálás kell hozzá.
De nem, ez nem elég! Pedig iszonyú nehéz. És mindezt úgy, hogy mindkét kezem sínben, a szülés után kialakult ínhüvelygyulladás miatt! Még jó, hogy az ujjaimat tudom mozgatni, és lám gépelni is tudok.
---
Érzelmileg is le kell válnom a szerelmemről, el kell tudnom felejteni, meg kell tanulnom magamat ápolni lelkileg, nincs fél óra napi beszélgetés, ahogy eddig majd mindennap. Mindent elmeséltem, bár ő semmit gyakorlatilag, csak türelmesen végighallgatott, de ez is sokat számított.
Oly nagyon szerettem őt, és olyan nehéz elengedni... De muszáj! Tovább kell élnem, élnünk nélküle! Az elmúlt 9 hónap alatt olyan sok fájdalmat okozott, azt hittem összeroppanok néha. És lassan, lassan húzta a sövényt közénk, csak én nem vettem észre, hogy már benne régen vége, a remény is meghalt már rég, de én kapaszkodtam, mikor már csak egy cérnaszál volt is, magamat megalázva, kérve, könyörögve, sírva írtam, hívtam.
De lehet, hogy a szerelmem elvesztésére igaz a szankszrit mondás, hogy "Néha isteni szerencse nem megkapni, amire vágyunk". Ki tudja mit tartogat az Élet a számomra? Vajon tényleg letudom a férfi problémákat ezzel a kis "pasival" járó gondokkal?
Most magamnak kell figyelmet adnom, magammal beszélgetek, és magamtól töltekeznem. Nincs köztes állapot! Mindent, vagy Semmit! Így kell meglelnem a lelkem nyugalmát, megtalálni az önbecsülésem, és helyrerakni az önértékelésem, hogy mikor pl. a volt férjem számonkérő hangsúlya megszólal a telefonban, ne lendüljek támadásba. Nyugodtnak kell maradnom minden körülmény mellett. A válás 2 év gyász, mondják (vajon a szerelem mennyi?), akkor fogunk talán nyugodt hangnemben tárgyalni. Ma megkérdezte egy kedves barátunk, hogy nem akarnád feleleveníteni? Azt fogalmaztam meg, hogy mi fegyvertársak voltunk, harcostársak, és talán vetélytársak. Örökké meg akarok neki felelni, és ez nem jó. Igazi szövetség volt, de sajnos az érzelmek nem kompenzálták az ebből fakadó feszültséget, amin egy rántottát meg lehetett volna sütni, néha olyan forró volt. Pedig nagyszerű ember, remek apa. De én is az vagyok! Egymás mellett viszont a legrosszabb formánkat hoztuk egy idő után. Sajnos.
De nekem most egyedül kell önálló személyiséggé érnem! Autonóm lénnyé, aki szeretnivaló, egyszer talán újra szexi, és vonzó, magabiztos lesz. Akinek nem azért kell a társ, hogy helyettem mindent elintézzen, mert nélküle féllábú, félkezű, szürke, unalmas nő lennék, aki nem tud megállni a saját lábán egyedül, és belekapaszkodik a férfiba. Aki a gyerekeivel takarózik, a szeretetbe csomagolva a függést. Hisz mindannyian akik szeretettel, és vággyal vállaltunk gyereket, imádjuk őket, és mindennél fontosabbak, kivéve egyet: önmagunk önbecsülése, amit társunk is visszatükröz. Ha ez kezd elszállni, lépni kell, mert életünk hazugságát nem adhatjuk tovább gyerekeinknek. Ha homokba dugjuk a fejünk, és áltatjuk magunk, hogy a családért áldozzuk fel magunkat, a gyerekeinkért, hosszú távon nekik ártunk, csak mert nem akartuk kényelmetlenné, és mássá tenni a jelenüket, tönkretesszük a jövőjüket, mert nem tanítjuk meg őket konfliktust megoldani, önmagukat felvállalni, nem tanítjuk meg őket néha fájdalom árán is, de boldognak lenni, néha ellenszélben is. Boldogtalan, belül sivár ember pedig ilyen felnőtteket nevel fel. Ezért fel kell áldozni a megszokást, a kényelmet, és a közönyt, és le kell győznünk az egyedüllét félelmét, és a férje általi státusz elvesztését, aki által valakik voltunk. Azért, hogy önállóan is VALAKIK legyünk, és nem AKÁRKIK. És pláne nem SENKIK, akik feledhetők, unalmasak.
Nekem azért kell majd egy férfi, mert bár egyedül is jó, az életet úgy is tudom értékelni, és meglelni benne a szépséget, de vele még jobb, még érdekesebb, még izgalmasabb... Aki elfogad úgy, ahogy vagyok, akit elfogadok én is olyannak amilyen, mégis boldogan változunk egymás kedvéért, emelve egymás erényeit, és elfogadva gyengeségeit. Aki nem fojt meg a szerelmével, és akire én nem tapadok rá úgy, ahogy a szerelmemmel tapadtunk egymásra (pedig milyen jó volt!, de veszélyesen önpusztító is, mert nélkülözhetetlenné teszi a másikat számomra), nem válunk egymástól függővé, mégis keressük az együttlét pillanait, mert jó megosztani az élményt! Remélem van ilyen férfi, és rám talál majd!
Aki majd a fiamnak igazi apja lesz, igazi férfi minta, aki felvállalja a konfliktusokat is érte, és értem is, ha kell.
Még hosszú az út, de elindultam rajta, nagyon sok sírással, sok fájdalommal, nagy szenvedély után, nagy mélységes mély kútba látva, sőt zuhanva, de mászok fel a falán, kapaszkodni, néha véres körömmel, de már néha látom a fényt... remélem nem csak a szemem káprázik...
Pedig oly édes volt a kicsi, mikor a fényeket nézte, ahogy „il mio primo Natale”-s kis ruhájában ő is pirosban pompázott, mint húgomék 3 gyereke. Kemény, nagyon kemény! Talán ennyire mégsem vagyok erős. Az empátia elveszett, már nem tudok felmentést találni, ahogy eddig, oly mélyen átjár a bánat.
Ott úgy egymásba felejtkeztek a gyerekek, taknyostul, tüdőgyulladásostúl, hogy szét se lehetett őket választani. Nyúzták, húzták, vonták Petit, amit ő kisebb sírásokkal (ha koppant a feje a szőnyegen), de többnyire békésen, boldogan tűrt. Azért a gyerekek mégiscsak egymás társaságától a legboldogabbak. Ott próbáltuk ki az első alma pépet, igen kedvező fogadtatása volt. De sajnos egyelőre csak a bio almapép konzerv jött be neki. Saját almapempőt még nagy prüszkölés közben kiköpte, és megrázta a fejét.
"Most végre 100%-os a gyerek, meg vagyok nyugodva".
Izgultam, féltem, vártam, reméltem, álmodoztam az út előtt, alatt.
Szerencsére jött a lányom velünk, ez óriási segítség volt. A maga 12 évével olyan talpraesett, okos meglátásai, praktikus megoldásai vannak, mint egy igazi társnak. És segített: öltöztetette a babát míg én öltöztem, majd segített a zuhanyozás alatt fogni Pétert. Ez ugyanis sarkalatos pont: nekem le kell zuhanyozni, de a gyerek ettől fél, hogy oldjam meg? Szóval most sikerült, lubickolunk a szélén: torna... eddig oké, a láblógatás ment. Mivel nem tudom ki az oktató, minden dirigáló személynek oda akartam adni a bérletünk... jót mosolyogtak. A többi szülőt néztem, kik vannak egyedül, hogyan oldják meg, de a kezdők közt egyedül voltunk.
Visszatérve, bent vagyunk a vízben, Feri bácsi magyaráz, hosszan, hosszan, hosszan. Iszom a szavait, minden mondat lényeges. Sajnos közben a melleim bámulja, mert azok a szoptatás alatt egy kissé megnőttek, de hát elég nehéz elbújnom, miután a gyerekhez derékben le kell hajoljak pl. a háton való lebegtetés közben. Szóval tűrnöm kell a tekintetét, mintha mi sem történt volna. Egyébként hasznos dolgokat mond. Triviális, de alapvető dolgokat. Attól kezdve, hogy alaposan törüljük meg a gyerek fülét, kell a sapka, még melegben is. "Zsilipeljük" a gyereket, vagyis a hűvösebb előtérben várjunk egy kicsit, míg kihülünk, mert a benti melegből kiszaladni a hidegre veszélyes. Stb. stb. És közben elkezdődik az oktatás. Az első fejlocsolások. Izgulok. Sírni fog-e Péter. De nem!
De aztán összeszedem magam, sikerül egy alvás, és újra erőre kapok. Hát ilyen ez: végtelen öröm, és tengernyi türelem kell hozzá.
