Peti beteg, és olyan rémes látni, hallani. Az első szopiig (fél 3-ig) alig aludt negyed órákat, fél órákat, hangos szörcsögés, sírás, ásítás.
Orrszívás, felébresztés, végül gyógyszer.
Teljesen kiszívta az energiáim. És csak ringattam, és ringattam… és puszilgattam. Kis testét magam mellé vettem végül, mikor beadtam a Nurofent is végül, bár lázat nem mértem, de ettől végül elnyugodt. De lehet a szopi miatt, vagy a fáradságtól. Édes pici teste elnyúlt, és szörtyögött mellettem, mint Dana egykori játéka: a horkolós maci. Időnként felébredt, cumi vissza, simó, és próbáltam visszaaltatni.
Istenem, Danával mennyit csináltam (csináltuk) végig mindezt. Csak ő mellé produkálta a magas lázat, amit alig tudtunk lehűteni. Éjszaka közepén az apjával felváltva borogattuk, hűtőfürdőztük, párásítottunk, bugyoláltuk, ha rázta a hideg.
De most csak én vagyok neki, és ő nekem. Úgyhogy marad az egyedüli szolgálat, a katatón ébren alvás. Fürdeni sem tudtam elmenni, mert egy gyors mosdás alatt is felsírt. Vissza ringatás, puszilgatás, orrszívás, újabb üvöltés.
Majd végül 2 óra pihenés.
Ébren járok, mint egy Zombi.
Danát el kellett vinnem mater órára, külön tanárhoz, mert igen aggasztó a felvételi közelsége, és hát ebből nem áll igazán jól, vagy nem annyira jól, amennyi a felvételihez kell.
Így beteg gyerek ide, vagy oda, menni kellett, cipelni őt magammal, fel a hatodikra, tanárral jópofizás, megbeszélni az irányvonalat, irány haza. Most alszik végre, persze kinyúlt éjszaka. Jól bebugyolálva, de a teraszon. A friss, nedves levegő kell az orrjáratainak. Ha kiszárad, akkor meg az lenne a baj.
Remek egy Szilveszter lesz, azt hiszem nyomtalanul, és álomban fog eltelni, ha Peti tud aludni.
Ha tud…
Ez az év rémes volt. Nehéz, kegyetlen, embert próbáló. Egyelőre túléltem, és még néha béke is volt a szívemben. Most jön a Tigris éve. A kínaiak szerint a hirtelen, nagy változások éve! Ennél nagyobb változás?! És ha az ember nincs készen, lecsap a Sors, mondják. Ha nem megyünk elébe, és nem járjuk az előre tervezett utunk, ha a kényelmet választjuk, a közönyt, a változatlanságot, odadob, de úgy, hogy koppanunk.
Mit hoz vajon nekem? Merre tart az utam? Bár látnám a következő puzzle darabot előre, és érteném…
De ha meg látnám, talán félnék. Ki van ez találva.
Eszembe jutnak a szavak az egyik kedvenc versemből:
Szabó Lőrinc: Különbéke
…
Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztossan felkötöttem
volna magam.
De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmessen:
különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,
ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset irok
s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.
Eladtam házasságunk utolsó mementóját:
az arany evőeszközkészletet, ami 17 éve kibontatlanul állt a szekrényben. Helyette veszek egy laptopot, amire oly rég óta vágyok. Remélem megszeretem, és megszületik belőle a regényem, egy igazi babaregény. Happy Endet nem ígérek, de igaz történet lesz.
Ez a blog most itt bezárul... Talán folytatom majd máshol… talán vidámabb történetekkel, ha az Élet olyan lapot oszt, és én kész vagyok rá fogadni.
