Peti a nagyvárosban.
Izgultam, féltem, vártam, reméltem, álmodoztam az út előtt, alatt.
Féltem, tart-e még a varázs.
Izgultam, olyannak fog-e látni, mint rég.
Vártam, vajon hogy viszonyulunk majd egymáshoz.
Reméltem, igazi öröm lesz babázni, és a nehézségek nem szegik kedvét.
Féltem a babával való repüléstől, a megfelelő pakolástól, a babakocsi szállításától és folyamatos szétszerelésétől, hogy a pici fogja bírni, sír-e majd végig, nem lesz-e beteg (utoljára még influenza ellen is elrohantam magam oltatni minden ellenérzésem ellenére), és hogy küzdök meg a csomagokkal. El sem mertem mondani, olyan nehéznek tűnt előre minden. De minden megoldódott. Mindenki segített, jöttek, vigyáztak a lányomra, kivittek a reptérre, értem jöttek, csak hogy egy kicsit, 5 napig boldogok lehessünk együtt. Jogom van vajon kérni? Mindenkit ugráltatni a saját kedvem szerint? Eddig igyekeztem ezt kerülni, de úgy tűnik, az emberek szívesen segítenek, csak meg kell tenni azt a számomra szinte lehetetlennek tűnő dolgot: KÉRNI kell. És éreztetni kell, hogy mekkora dolgot tettek, és hogy én milyen hálás vagyok.
És amikor nem kértem is kaptam: az utasoktól, a taxistól, a recepcióstól, a hordártól, még a biztonsági szolgálattól is, mindenki, de mindenki segített. Így sem volt egyszerű, de megérte!
Két nehéz nap volt, ami hallgatásban, bezárkózásban, titkolózásban, és ködösítésben telt. Hogy nem mehettem gyakorlatilag el a szálloda közeléből egy nap, hátha meglát valaki. Soha nem éreztem még ilyen Hamupipőkének magam. De egy átsírt éjszaka meghozta a megtisztulást. Megbeszéltük, amit meglehetett, amit pedig nem, gondolatban kiegészítettem. Összeraktam a hiányos puzzle-t. Megértettem a fájdalmát, és a miértek egy részét is.
„Nem lehetek apuka két helyen…”. Fájdalommal, szeretettel, szenvedéssel telve.
Nem értettem miért, hisz oly sokan apukák két, vagy akár három helyen, megosztva, feldarabolva az idejük, helytállva két családban is, persze nem egyformán, de egy kicsit mindenütt. Magam is megéltem ezt.
Vajon az én fiamnak miért nem lehet apja mégsem, miért hárítja, taszítja el a lehetőséget, és tartja lehetetlennek, amit oly sokan mégis meg tudnak oldani. Hisz láttam hogy tartja a kezében, hogy szereti. Láttam, ahogy a kicsi test simul a nagy erős karba, ahogy igazi szeretettel érinti a pici arcát, kezét, bőrét simogatta, puszilgatta. Ahogy hordozta a terhet, míg bejártuk a várost, vigyázott rá, óvta, takargatta, ringatta. Csak néztem őket, és sírni tudtam volna a gyönyörűségtől!
Hogy tilthatja meg bárki, hogy valaki ezt a természetes, mindenek felett álló érzést megélni szándékozzon? Milyen kapcsolat az, amiben nem lehet harcolni egy gyerek láthatásáért?
Aztán kimondva is elhangzott, ÉN vagyok az akadály! Miattam nem lehet a fiamnak apja. Mert szeretem, és ő is engem. Még mindig, még mindezek után is. Ezért tiltják, és ő ezért nem meri kiharcolni, ami minden emberi mérték szerint jár. Mert féltik tőlem. És mert ő is fél, hogy elveszít mindent. Ha nem lennék, ő gondoskodna róla, és a fiam családban nőhetne fel… igaz, hazugságban, de családban.
Így azonban elszigetelődünk. Lehet örökre. A testvérei nem fognak tudni a létezéséről, hiába ígéri, attól tartok soha nem lesz bátorsága elmondani nekik, hogy volt egy másik élete, egy másik szerelme, egy másik gyermeke. Így nem látogathatja, nem lehet jelen az életében, lemondott róla.
Miatta nem tehetem meg, hogy máskor is meglátogatom, pedig olyan jó lenne időt lopni magunknak, amíg van lehetőségem utazni, mert egy ilyen kicsivel a legkönnyebb. Ez a csecsemőkor olyan pillanatok alatt elröpül, és annyira, de annyira édes. Ahogy kacag, ha az ember belefúrja magát a nyakába, és puszilgatja. Ahogy a pihéket simogatom a feje búbján, ahogy odabújik a cicihez, és boldogan szopizza. Ahogy átölel, és kicsi karjával simogat (ha épp nem tépi a hajam, és karmolászik az elalvástól való félelmében). Ahogy gügyög hajnalban, majd pihegve újra elszusszan. Ahogy göcög, mikor masszírozom, tornáztatom a fürdés előtt. És kezdi felfedezni a forgás örömét, és újra és újra meglepődve a lehetőségen, megfordul, oda és vissza. Majd sír, mert elakadt. És csapkod, mint a cséphadaró, mikor fürdik, maga is meglepődve a vízcseppektől.
De nem lehet része benne, és én nem segíthetek neki, nem oszthatom meg vele az örömet.
Mert félelmet, bűntudatot, és szenvedést váltok csak ki belőle. Nincs több esélye a régi életét megtartani. Kötéltánc minden találkozás, és óriási bátorság, és őrlődés neki. És ha igazán szeretem, ezt nem akarhatom neki.
