Miért fáj?
Mikor itthon van, még jobban a hiánya? Miért vártam, hogy az ünnepek alatt még egyszer meglátogatja a fiát?
30 km, és nem 1500 választ el, de ez a 30 égetőbb, ez a 2 hét fájóbb a 4 hónapi távollétnél. Most kellett rájönnöm, hogy nem a távolság választ el minket, nem az a fő akadály. Benne rejlik a gát, és ha egymás mellett laknánk, sem jönne át. Ez iszonyú felismerés volt. Mindig van új, és még újabb csalódás, felismerés. Mindig van mit elvenni, már annyiszor tudtam, és még mindig fáj. Meddig még?
Miért hiszem, hogy túl vagyok rajta, és mindent kibírok?
Az ünnepek egyetlen szó, sms, látogatás, hívás nélkül.
Pedig oly édes volt a kicsi, mikor a fényeket nézte, ahogy „il mio primo Natale”-s kis ruhájában ő is pirosban pompázott, mint húgomék 3 gyereke. Kemény, nagyon kemény! Talán ennyire mégsem vagyok erős. Az empátia elveszett, már nem tudok felmentést találni, ahogy eddig, oly mélyen átjár a bánat.
Azt szeretném, neki is fájjon, hogy hiányozzunk, hogy álmaiban ott legyünk mindig, mindenütt. Remélem eszébe jutunk, és remélem aggódva, és szeretettel. Az a baj, már csak a lelkiismeret-furdalás maradt meg benne, a szeretetet, a szerelmet felülírta. Az én életem sem békés nélküle, most tudom mennyire nem az. El kell tudnom feledni nap, mint nap. De ez nem megy jelenleg. Így nem. Most nem, még nem.
Képes leszek rá nem leckéztetni, nem tartani példabeszédet, nem moralizálni, nem bántani? Egyszerűen eltűnni nyomtalanul, megszűnni létezni számára?
Nem tudom.
Ma jött egy hívás, míg a lányommal végre moziban voltunk, és anyu pesztrálta a kicsit. Nem tudtam felvenni. Sms jött utána: „Később nem jó, majd hétfőn hívlak” (és ma szerda van: december 30.!). December 20-a óta egyetlen hang sem jött. Akkor, mikor itt volt a béke szigete, múlt és jövő nélküli időtlen pillanat. Azóta szóért kiáltó néma süppedés, hallgató telefon, süket várakozás. Egy pár szavas válasz a születésnapi köszöntésre.
Ennyi lenne? Ilyen érzéketlen, és empátiátlan? Vagy „csak” erőtlen?
A szívem sajdul bele, úgy fáj, belülről nyelem a könnyeim, és itt gubbasztok a sötétben, Péter hortyog mellettem.
Beteg a kicsim! Kintről hoztuk haza, a húgomék gyerekeitől, karácsonyi ajándékként.
Ott úgy egymásba felejtkeztek a gyerekek, taknyostul, tüdőgyulladásostúl, hogy szét se lehetett őket választani. Nyúzták, húzták, vonták Petit, amit ő kisebb sírásokkal (ha koppant a feje a szőnyegen), de többnyire békésen, boldogan tűrt. Azért a gyerekek mégiscsak egymás társaságától a legboldogabbak. Ott próbáltuk ki az első alma pépet, igen kedvező fogadtatása volt. De sajnos egyelőre csak a bio almapép konzerv jött be neki. Saját almapempőt még nagy prüszkölés közben kiköpte, és megrázta a fejét.
A repülőn hazafelé a leszállás az esti alvásidőre esett. Az egész repülő néma csöndben asszisztálta végig Péter őrjöngő esti elalvós szólamát. Azt hitték gondolom, szegényt a leszállás nyomásváltozása gyötri meg. De nem! El volt foglalva az őt ilyenkor gyötrő elalvástól való félelmével, amit dobhártyaszaggató sírás jelez. Pedig rám kötve ringattam, már amennyire egy székben beszíjazva lehet. Potyogtak a könnyei, izzadt, csöpögött az orráról, homlokáról a verejték. Aztán kikergettek minket a hideg szélbe, semmi lengő folyosó, csak a busz, aminek előttünk a sofőr becsukta az ajtaját, várhattuk a következő „szállítmányt”! Magamra szorítva a kicsit a hordozóban, a kabátommal próbáltam takargatni, de reménytelen volt, nem elég bő. Néhány perc volt csupán, talán megússzuk.
De ez nem segített a gyerekek hordozta takonykór előkészítette kis testen. Másnapra berekedt… Hangja, mint a repedt fazék. Tátog, lilul a feje, de alig jön ki hang a torkán. De semmi egyéb. Jól volt, mosolygott, jól evett. Tegnap még tudtunk sétálni egyet a Városligetben. Szépen sütött a nap, Dana görkorcsolyával tolta a babakocsit. Kissé meredezett tőle a hajam, de igyekeztem visszafogni magam, és a kocsit jó irányban tartani.
Mára viszont bedurvult a betegség. Szó sincs már sétáról! Szörtyög, köhög, alig kap levegőt. Ennél nagyobb baja ne legyen! Kezelem a homeopáthiás orvos utasítása szerint. Érzem ma éjjel nem alszunk, fél óránként felébred. Ha alszik is, hangosan.
A húgoméknál egyébként nem jó a helyzet. Szivettépő volt látni a lehangoltságát. Van férj, de minek? Van társ, de nem segítség. Van apa, de idegesítik a kölykei. Van férfi, de osztozni kell rajta. Így inkább nem kéne. Mindenáron, ha én nem tudom boldoggá tenni, és ő se engem?
Olyan ez, mint amikor ikerházból családi házba költöztünk. Az ikerházban idegesített, hogy a szomszéd miért nem takarítja a közös garázslejárót, miért mindig nekünk kell. Mindig bosszantott, és figyeltem mikor kelnek már fel végre ők reggel 5-kor, hogy letakarítsák a havat.
Amikor családi házban költöztünk, a teendő ugyanaz volt, de nem okolhattunk senkit, vagy kérhettük számon bárkin. Egyedül kellett megcsinálni ugyanazt, de az érzés mégis más volt.
A volt férjem szekáltam, ha valami férfi-munka volt, és én hétről hétre hiába kértem, írtam listát, könyörögtem, de neki más volt a prioritása, megcsináltatni meg nem engedte. Meg tudott vele őrjíteni. Ő meg szekált, ha a házasságunk vége felé az én dolgom nem végeztem el időben, vagy egyszerűen már nem volt kedvem, meg energiám. Pedig az erőm néha határtalannak tűnt. Még néha éjjel 2 után is takarítottam a vendégek után, akiknek nagy kedvvel főztem akár hirtelen kétfélét is, egy kis desszerttel tarkítva. Most nem szekál senki. Amire nincs időm, az nem készül el. Amit meg tudok fizetni, megcsináltatom mással. Csak magamtól várhatok el, és magamat hibáztathatom, ha eltoltam. Ha kapok segítséget anyámtól, vagy a lányomtól, az ajándék. Minden nézőpont kérdése.
Ahogy egy barátnőm írja: „Mondhatnám, hogy ne hiányold (a férfit), mert így nem kell zoknit és gatyát teregetned, boros üvegeket visszavinned, amiket az automata visszaköp, horkolásra ébredned (még arra is!), stb-stb. csak a legbosszantóbbakat említve, de azért ez így hazugság...”
A férjemmel a végén már nem tudtam együtt vacsorázni, mert ha levest evett, szürcsögött kissé, ami az évek alatt hangorkánná nőtte ki magát a szememben. És mióta ezt elmondtam a húgomnak, észrevettük, hogy az ő férje túltesz minden megszokott „leveshűtési” hangon. Olyan hanggal szívja meg a levest, mint a Hófehérke és a Héttörpe DVD-s verzióján a „leves evéses” rész, ami kimaradt végül a filmből: az elképesztő kanálrengető, leveshörpintő fel-, és alszólamokkal tarkított dal, amitől röhögő görcsöt kap az ember, kivéve, ha minden nap ezt kell hallgatnia… Ma már a húgom is inkább elmegy az asztaltól. Hát így kezdődik…
Aztán van, akinél fordul a kocka: az elvesztés fájdalma, nosztalgiája felülírja a háborút, a megbántottságot, a szabadságvágyat, és az egyedüllét félelmét, és újra „hőst” (apát, férfit, férjet, kedvest) kezd látni abban a mellette szuszogó mackóban, akármennyire is összetört a kapcsolat.
És van, amit már nem lehet összetartani többé. De azt talán nem is érdemes minden áron „pillanat-ragasztó” lélekromboló kompromisszumokkal összeragasztani. A csíkok örökké meglátszanak, és soha nem lesz olyan strapabíró a „váza” többé.
Aztán van a kényszer együtt maradás: anyagiak, gyerekek miatt. Az egymás mellett ragadtak „tűrünk, nyelünk, nem beszélünk” verziójú vegetálása. Megtehetjük, hogy nem beszélünk a múltról, a csalódásról, a problémákról, és éljük a hallgatólagos békét, és a mindent elfedő konfliktuskerülő hallgatásba burkolózunk. Biztosan ez is révbe visz. De milyen révbe? Kik leszünk, mire átérünk a túlpartra? Mit adunk tovább a gyerekeinknek? Kinek bizonyítjuk jóravalóságunkat? Vámot veszünk saját életünk terhén? Miért? Kiért? Olyan sok a kiúttalanság, az elfedett válasz, a meg nem válaszolt kérdés, a fel nem tett miért. A másra, vagy másokra fogott kifogás. És olyan nehéz emberül élni. És hogy jól tettük-e, csak az életünk végén kapunk választ, ahol visszanézve, retrospektíve megleljük az eleven puzzle, életünk kockáinak értelmét. Ahogy Müller Péter írja Gondviselés c. könyvének ajánlójában: „Kihasználom azt a helyzetet, hogy hetvenhárom éves lettem, és vissza tudok nézni. Történetem vége felé kezdem már érteni a sorsom rejtett összefüggéseit. A megvalósult jövőmben élek.”
Kezdetnek nem rossz célkitűzés.
