Egy barátnőm azt mondta ma: "Neked írnod kell! Nemcsak azért, mert másoknak jó olvasni (bocsi, de továbbadtam a linket egy most terhes barátnőmnek :-), aki hálás volt a születéstörténetedért, de látszik, ahogy az elejétől fogva egyhuzamban olvastam el az írásaid (bepótolva a lemaradásom belőled), hogy gyógyulsz... Mikor a múltkor láttalak, magamban a könnyeim nyelve hagytalak olyan ripsz-ropsz itt. Láttam a fájdalmad, a fáradtságod, a lelki szenvedéseid, a boldogtalanságod. Mostanra megváltoztál, az írás bizonyosan segített. Ahogy régen is, mindig kihúzott a grafománságod a lelki alagútból".
Nem pontosan így fogalmazott, de ez volt a lényeg. És elbőgtem magam a szavaira.
És eszembe jutott, amit most Eszter mondott nemrég, mikor az ínhüvelygyulladásom lelki eredetét mentem "kidumálni" Tatabányára. Idézett Garry Chapman könyvéből: a szeretet nyelveiről beszélt, kinek mi a fontos. És rájöttem, hogy nekem a pozitív visszajelzés, vagyis "egy jó szó"... Ez lehántja sündisznő tüskéim, és a határozott, talpraesett nőből hirtelen érzékeny mimóza lesz. Ezt csak kevesen láthatják. "Nem dughatom mindenkinek oda a hasam", ahogy az állatok kifejezik a bizalmukat.
De nekem az írás ilyen megváltás. Ha írok, gyógyulok. GYakorlatilag állandóan írok, fogalmazok, ha nem írok, akkor is. Szopi közben, séta közben, állandóan! Peregnek a szavak, mint egy regényben. Csak lenne időm mindent leírni!
Magamnak pötyögöm ezt a baromi hangos gépet, ami úgy búg, mint egy rosszabb kori hőlégbefúvó, a ventillátor hangja nem engedi elfelejteni, hogy megy a gép... rémes. Kell egy laptop. Mégsem írhatok itt a mostanra félig gyerekszobává vált dolgozóban. Meg elektroszmog, villodzó képernyő, stb. Tudtam, hogy előbb-utóbb ki kell innen költözni, de húztam, halogattam.
Szóval írnom kell! Magamnak, másoknak, barátoknak, és talán egy születő regény csíráinak. Úgyhogy módszert váltok. A részletes, pisil, kakil, sétálunkból át kell lépni, valahogy mesélőbbe.
...
Talán az lehetne a regényem címe: Az illegális bevándorló
Mármint a kisfiam!
Néz rám őzbarna szemével, áthatóan, szívet melengető kacajjal gurgulászik. Belefúrom a szám a hasába, és cuppanósat puszilok a nyakába. Nem lehet betelni vele!
Mindent feledek. Hogy hogyan jött, és volt, igen volt egy nap, egyetlen nap: december 28-ról 29-re virradó nap, mikor ott álltam a semmi közepén, lelkem kietlen sivatagában, mérlegelve, okosan, ésszerűen... ennek semmi értelme így! Egyedül leszek, az apuka mégsem tud mellettem lenni, bármekkora is volt a szerelmünk, bármennyire is ő akarta ezt a kis porontyot, de nem tudja elhagyni a családját. Elvált vagyok, 40 éves vagyok, nyakamon a hitelekkel, minimális segítséggel, az új életem küszöbén még egy gyerekkel...
Istenem, de jó, hogy mi nőkbe bele van kódolva az anyaság! Számtalan barátnőt hívtam fel, plusz anyám kártyáját, jótanácsait, a húgaim józanságát is segítségül kérve, "mérlegeltem"... mitévő legyek. Józan színgli legyek, vagy eszetlen anya újra?
Az egyik húgom így fogalmazott: "Olyan nőt gyakran látni, aki megbánta, hogy elvetette a gyerekét, de aki mégis megtartotta, megszülte, és azt bánta volna, nemigen!"
A másik azt mondta: "A fiút elítélem, gyáva, és gyenge lelki alkat, hülyét csinált belőled, legszívesebben behúznék neki egyet, de Te erre vártál 10 évig! Örökre bánnád ha ezt a lehetőséget most elszalasztod! Majd belejössz, ügyes vagy!"
Micsoda húgaim vannak! Sokkal érettebbek mint én!
A jótanácsok sokat segítettek a lelkemet helyrerakni, de végül nem ez döntött. Az ultrahangon megmozdult a pici szive, kalimpált a lábaival, és rögtön imádtam, dobbant a szívem, és zokogtam belül, mikor 29-én a papájával együtt néztük, és magunkban mindketten mérlegeltünk... adjunk-e neki egy esélyt? Ma is bőgök, mikor ezt újra élem. És tudom, a Kedvesem is sírt, mikor kimenekült a rendelőből. Én ott születtem újra anyává.
Hát ennyit az előzményekről visszamenőlegesen röviden.
...
Szóval Peti őzbarna szemei szemei az enyémbe fúródnak. Okosan néz, áthatóan. Messziről követ, figyel. Körbefordul a hempergőn, oldalra fordul, gőgicsél, aztán elkezd unatkozni. Már fekve nem élvezi annyira a helyzetet. Hordozóban, engem látva megint elvan. 4x alszik, hosszabb, rövidebb etapokat. Van amelyik nap jobb, van, amelyik brutálisan fárasztó.
A Suttógó egyik remek mondata: Az egyetlen biztos dolog a gyerekeknél a VÁLTOZÁS. Szóval gyakrabban kell ülésbe tenni, hogy kövessen, nézelődjön, figyeljen. Közben nyálasra rágja az egész öklét. A cuminak többek közt azért adtam be a derekam, hogy nehogy "ekcémásra rágja a kezét", ahogy a homeopathám fogalmazott. Nem tudom lehet-e ekcémásra szopizni az ember saját kezét, de hát ő az orvos. Én az enyémet 4 éves koromig masszívan szoptam (volt a kis gyermeki lelkemnek elég sara, amire gyógyulást kerestem), mindkét kezemet tudtam váltani. Majd mikor a nagyanyám bekötötte, hogy már nagykislány vagyok... másnap már újabbat tudtam szopizni. Ehhez képest semmi ekcéma...
Imádom a kisfiam!
Azt hittem nem lehet ugyanúgy szeretni még egy gyereket, ahogy a lányom imádtam!
Micsoda hülyeség! És mégis hányunknak megfordul a fejében. És megjelent egy új elem: az eddigi "jaj, fiam lesz" félelem helyét átvette a "büszkeség": "kisfiam" mondogatom neki, amit a lányomnak soha nem mondtam, mármint nem azt, hogy kisfiam :-), de csak úgy becézgettem babául. De Peti, az Pepe! meg kisfiam, meg fiacskám. És jó kimondani.
A kolléganőm "vígasztalt", mikor azon siránkodtam, hogy majd focimeccsekre kell járnom, hogy "imádni fogod, meglátod, minden pasit pótol majd, és annyi örömet ad, hogy el sem tudod képzelni!" Olyan sztereotípia, banális, milliószor megesett, és átélt élmény ez, ahogy az ember fiús anyukává érik, és a tőle szokatlan dolgokért kezd el rajongani. Már furán nézek a rózsaszínben pompázó édi-bédi kislány babákra. De bezzeg az én fiam milyen fickósan néz ki, milyen fiús a pofija, milyen "pasis" a nézése: "charming", ahogy egy barátnőm fogalmazta, mikor egy grübedlis mosolyával csepfolyossá változtatta egy pillanat alatt, úgy elolvadt!
És hát ismét, és állandóan, imádom a lányomat!
Hihetlenül csodás pótanyuka! Úgy dédelgeti, puszilgatja, tisztába teszi, mosdatja, fürdeti, mintha a sajátja lenne. És persze nagyokat nevetünk rajta, mikor pl. együtt olvasnak! És Pepe odaadóan elalszik "Egri csillagokra", angol rendhagyó igékre, olasz nyelvtanra. :-)
...
Gyógytornászhoz járunk!
Edithez a homeopathám küldött, kis feszülést látott a gyerekben, és egy "jobb kanyar", némi öklözést. Jót fog tenni, mondta!
Edit egy angyal! Üvöltő gyerekekkel dolgozik, bütykösre maszírozza, "kínozza" őket, hogy jobban járjanak, mozogjanak, egyenek, aludjanak. Senki nem szűrte ki, hogy mennyi merevség van a kisfiamban! Sem a gyerekorvos, sem a védőnő, sem az ortopédia! Miközben Edit gyakorlatait végzem, áldom a Jóistent, hogy idevezérelt bennünket.
Peti kevésbé! Üvölt rendületlenül, mint a sakál! "Strechingelünk", ahogy Edit mondja. Nyújtjuk a baba nyakát. Ő még a nyelvét is nyújtja, húzza, a pofazacskóját is, a nyakát. Olyan mintha megfojtaná! De nem! Peti lazul, már a második kezelésnél is sok a javulás. Én is minden nap masszírozom naponta kétszer. Jó, persze, eddig is csináltam, de eddig vigyorgott rajta, most kiegészült az üvöltős résszel. De tudom, jót tesz neki!
Reméljük, hogy hosszabbakat, mélyebbeket fog aludni, talán kevésbé görcsösen elaludni, lassan elhagyni az átkaroló reflexet, kinyílik a kis ökle, és szopizni is jobban fog. Nagyon bízom benne!
Lassan már szédelgek a fáradságtól. Napközben ritkán van időm aludni, és lám most meg irogatok. Tulajdonképp néha egész jól bírom, csak néha mozdulnak meg a falak...
Pedig lefekvés előtt megy az "álomszopi" cumisüvegből. Ez tényleg igen jó módszer, de van, amikor csak 2-ig tart ki a teli pocak. Ill. akkor felébred. De nem kell még enni. Van, hogy 4x ébred, de csak 2x eszik! Rémes! Néha egy büfi, vagy egy hasrafordítás, vagy csak én kellek, ki tudja... Ezt az 5,30-as kelést, majd hason visszaalvást igazán átugorhatná! Suttogó szerint rossz szokás! És ha egy órával előtte felkeltem, le lehet róla szoktatni. De hogy keltsem fel, mikor 3-majdnem 4-ig szopik??
...
Ma köhögésre, tüsszögésre ébredtünk. Peti köhög! Fuldokol!
Egy kisbaba nem tud a száján át lélegezni, és ha be van dugulva az orra, alig tud enni, és alig tud aludni. Szívom "Pesztonkával", valami jön is ki, szerencsére nem sárga. Azt mondták a "Péterek nem betegek, szívósak". Hajrá kisfiam, győzzük le a betegséget!
---
Mégis mindezek mellett, a belső béke lassan rám talál. Lassan, csendesen, fájdalomban, szomorúságban foganva. De itt van! A kisfiam apró kezében, amivel az ujjamat szorítja, gyönyörű kis szemében, az édes arányos alakjában, az odaadó szopizásban.
Mindig elalélok, ahogy nézem, mikor lehunyja szemét a cicin!
Egy apró kis csoda!
